Jakus Imre: Egy tenyérnyi felhő

III. És monda: Nincsen semmi

"Illés pedig felment a Kármel-hegy tetejére és leborula a földre és az ő orcáját az ő két térde közé tevé: És mondá az ő szolgájának. Eredj és nézz a tenger felé. És felment és arra fele nézett és monda: nincsen semmi."

 

Akháb bűnéért pusztult az ország.

Nagyszakállú, kétségbeesett zsidók könyörgő szava nem űzte el az aszályt. Isten nem bántotta őket, nem jött a földre ostort ragadni, csak megvonta a földjüktől az esőt.

Pedig a zsidók mennyire várták! Reggelenként feltekintettek az égre és keresték rajt a felhőt.

Az ég pedig tiszta volt és derült. Töretlen színű, végtelen azúr. Közepén izzó fényében szikrázott a déli nap. Sugarai végigpásztázták az erdőket, és a fák lombja bágyadtan csüngött alá.

A földnek, ennek a lázas nagybetegnek kicserepesedett az ajka. Kérge megrepedezett, mintha csak utat akarna készíteni a hulló harmatnak, zuhogó esőnek. S harmat nem hullott, zápor nem záporozott. A folyók kiszáradtak.

Ember és állat tikkadtan menekült az árnyék alá. Az elvetett gabonaszem meghalt a szántók ölén. A kaszák rozsdásan lógtak a szegen, nem várta őket gabonakalász, nótaszó közben nem lendülhettek aratásra.

A magtárak kiürültek és éhezett a nép. Az emberek sápadtan, ványadtan ténferegtek a hangulattalan utcákon, koldusmódra, mint Lázár.

Még az éhségtől eszét vesztett fösvény is felnyitotta a kincseskamráját, és csillogó, nehéz aranyakkal terhesen kopogott be ide-oda, ahol sejthetett valami vásárolni valót. Pedig az aranyai csak annyit értek, mint a kövek.

Éheztek a barmok is.

Gazdátlanul kóvályogtak erdők, mezők mélyén, patakok táján. Panaszos bőgésük megindította volna a kősziklákat. Aztán elnyúltak kimerülten, csontvázzá aszottan és nem keltek fel többé. Pedig a zsidók királya, Akháb nem akar pusztulást látni. Magához hívatta az embereit és kemény paranccsal futtatta őket szerte: "Menjetek el az országba, szerén szerte a vizek forrásaihoz és a patakokhoz, hogyha valami füvet találhatnánk, hogy a lovakat és öszvéreket megtarthatnánk életben és ne hagynánk a barmokat mindenestől elpusztulni." (I. Királyok 18,5)

De pusztult minden.

A zsidók imája átokba fordult.

Fekete, éhségtől csillogó, lázas szemeiket az égre meresztették és ráncos, sovány öklükkel fenyegettek az égre. Válaszul még szikrázóbban, még derűsebben mosolygott a nap.

Kicsike úr lett Akháb, a király. "Oltárt emelt Baálnak és csinált Aserát is", de nem tellett öröme belé. Pedig egykor milyen kidüllesztett mellel tetszelgett abban a tudatban, hogy "jobban magára haragítá az Urat, mint Izrael valamennyi királya, akik előtte voltak."

Elszakadt tőle, idegen utakon járt és magára hagyta az Isten.

Nem is méltatta szóra. És amikor évek óta tartott már a szárazság, a Hóreb hegye felé megindult Illés.

Próféta volt.

Testét szőrruha fedte, királyibb volt a durva darócban, mint a bíborban, bársonyban lézengő Akháb.

Felért a Hóreb hegy tetejére, szemeivel körülsimogatta a vakító eget, körülölelte a megszomorodott, kiaszott, hervadt világot és odatérdelt a földre.

"Orcáját az ő két térde közé tevé."

Imádkozott! Ebben a csendes, késő éjszakai órában, amikor ezt a könyvecskét írom, szinte látom, amint az imába fog. Az arcán bizonyosság: Meghallgat engem az Isten. Szavában keménység: Ígérte és én hiszek néki! Imádsága folydogált, mint a tisztavizű csermely. Talán máris jönnek a felhők. A gondolatára is megfényesül az arca. Látja őket lassan, feketén, méltóságteljesen úszni a zsidó földek fölött, a bőre pórusain át szinte érzi a zivatart megelőző friss szél hűvös ízét, és boldog örömben fürdik a lelke.

Türelmetlenül csillan szolgája felé a szeme. A hangja mohón csengett, ahogy megszólította:

"Eredj el és nézz a tenger felé."

És elment és arrafele nézett és monda: "Nincsen semmi."

Mintha csak orvos lenne az Illés szolgája és betegnek mondaná, hogy nincsen segítség. Az emberi élet alapjában véve ott ér véget, ahol kialszik a reménység. Ha az is elhágy minket, kezdődik a vég. Illést nem hagyta el. Reménytelenség ellenére reménykedve imádkozik tovább.

S küldé az ő szolgáját másodszor.

S a szolga visszajött ismét és monda: nincsen semmi.

Ekkor kezdődik a tusakodás. Körülnéz a pusztuló világban. A lankadt életű, hervadó erdők, mintha nyújtanák felé aszott ágkezüket, mintha mondanák, könyörögj értünk. Felé hajlottak sárguló füvecskék, felé csipogtak fészkeikben pihegő madárkák, kiszáradt csermelyek szomorú medréből mintha kérések kígyóznának elő: könyörögj érettünk.

S küldi az ő szolgáját harmadszor.

A szolga visszajött és monda: nincsen semmi.

Küldi negyedszer.

Nincsen semmi. Ötödször, hatodszor...

Nincsen semmi.

Most már olyan, mint a Jabbók révénél tusakodó Jákób. "Nem bocsájtlak el addig, míg meg nem áldasz engemet." Nem bocsájtlak el, míg felhősülni nem kezd az ég. Míg nem zuhog. Az arca csupa verejték. Szinte patakzik róla. Ujjait olyan görcsösen kulcsolja össze, hogy szinte fájnak.

S küldé az ő szolgáját hetedízben...

Ha én, aki e sorokat írom, lettem volna az Illés szolgája, ólomsúllyal tapadtam volna lábaimmal a földhöz. Aztán botorkálva indultam volna, mint a kábult. És álltam volna tán sokáig... nagyon sokáig a Kármel tetején, és nem mertem volna felvetni a szemeimet, hogy a tenger felé nézzek. Ha ez a szolga szerette Illést, nehéz lehetett a szíve. De a parancsot teljesíteni kell. A nap vakítóan süt a szemébe, ellenzőt csinál a két tenyeréből homloka elé és nehéz szívvel tekint az égboltra. Szinte nem is akar hinni a szemének. Messziről, nagyon messziről, a tenger mélysége felől közeledett egy fehér felhő. Kicsike volt, csak egy tenyérnyi. Pedig Illés vihart várt. Gomolygó, sűrű, alacsonyan szálló fekete felhőket.

És hetedik útjáról visszatért a szolga, mondván Illésnek:

"Egy kis felhőcske, mint egy embernek a tenyere, jő fel a tengerből."

Egy tenyérnyi felhő!

Akkorának tetszik a roppant égen, mint kicsiny földgöröngy a földtekén. Illés az egész Istent akarta látni, s ő megmutatta a kisujját. Mit szól majd Illés?

Egy ismerősöm jótékony célú állami sorsjegyet vásárolt, megálmodta a számát és azt is, hogy kihúzzák a főnyereményt. 40.000 P-t. Merészen hitt az álomban, terveket szőtt és a sorsjegye - 5 P-t nyert.

El sem ment érte.

De Illés, a csodálatos ember örömben égett, amikor meglátta a közeledő kicsike felhőt. Az embertenyérnyi csöppöt! Fölkelt a térdeiről, és sietni kezdett, hogy meg ne késlelje az esőt. Pedig esőnek még nyoma sem látszott.

És most eszembe jutnak magyar szárazság idején elmondott imák. Jönnek a híveim, tisztelendő úr, imádkozni kéne, mert elszárad minden.

És hiszik-e, atyámfiai, hogy eső zuhog az imáink nyomán? Hát... talán.

A héten Celldömölkön tartottam leventeelőadást. Fiúk, kezdtem el, felolvasok egy régi igét. S ezt olvastam: "Ha azt mondjátok a kősziklának, zuhanj a tengerbe, belezuhan."

Hiszitek-e ezt? Kórusban jött a válasz, nem hisszük. S halkan olvastam tovább, tengerbe zuhan, ha... hiszitek. De nem hitték. Keresztyénségünkbe belerögződött az a felfogás, hogy az Isten messzi Isten és a Megváltó kicsiny Megváltó. Pedig Jákób, Illés, Péter és a többiek mind, mind végtelennek látták az Istent, sokat és nagyot kértek, és adatott nékik. Ha ez így van, miért ne szabadna nagy dolgot kérnem Tőle? Egyszer már próbára tettem. A kishitűek, a ceruzával számolók megmosolyogtak, mikor kiadtam a 30.000 P-t megérő barlahidai templom építését az építésznek. Mosolyoghattak és csóválgathatták a fejüket, mert akkor még "nem volt semmi". A templom felépült, a kőszikla tengerbe zuhant, akár hiszitek, celldömölki fiatal életek, akár nem. De az elfutó évek fogyasztották és őrölgették gyenge hitemet. És most ismét odaálltam a nagy szakadék szélére, alattam tátongó bizonytalan mélység, és vállaltam a kockázatot. Dobogott a szívem, amikor 1940. február 17-én este a rám szakadó nagy csöndben akkora kérést bontogattam elő, hogy az elmondása után félni kezdtem. Ha nagy vagy, és közel vagy hozzánk, építs az én földemen, a sárszentmiklósi magyar rögök közt az én hitemből egy magyar falut. Azóta hónapok teltek el, és most, kedves olvasóm, eléd pergetem a képeket, miket az elhullott hónapok alatt mutatott az Isten. Ha Illés lennék, nem lenne messzihangzó csoda, de botorkáló, szegény ember vagyok, aki nem méltó arra, hogy kusza szavaival fölérjen az égig.

De ha engem is fel tud használni az Isten, a használhatatlant, akkor te, aki e sorokat olvasod, akármilyen elhagyott, magányos életnek láttad is magadat, most kapaszkodj bele az Óriásba, mert "aki kér, mind kap, aki keres talál, és a zörgetőnek megnyittatik".

Illés nem állt fel addig, míg fel nem jött a felhő: a tenyérnyi.
Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
« 2017. december »
december
HKSzeCsPSzoV
123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031