Az emberek sokat és szívesen hazudnak.

Néha tudatos ez a hazugság, néha nem. Tény, hogy sokaknak ezek nélkül a fehér ruhás hazugságok nélkül kibírhatatlan lenne az élet. Milyen keserves dolog például, ha valaki a lelkünkbe néz. Ez ugyan ritkán történik meg, mert nemigen mutogatjuk. Mikor a világ színe elé sétálni visszük, megszépítgetjük, mint kozmetikus az asszonyarcot. S jaj annak, aki a festék alatt megpillantja a ráncot.

Jönnek hozzám összetörött lelkű emberek, az életükről "megrázó erejű" regényt mesélnek, és arra kérnek, hogy gyógyítsam meg őket.

De a gyógyítás ritkán sikerül.

A diagnózist túlzottnak találják, s elkezdenek védekezni. Ó, tisztelendő úr, olyan rossz, olyan megátalkodott mégsem vagyok! Nem én! És sértődötten továbbmennek, mert csalódtak bennem. Pedig nem is bennem csalódtak, hanem az Igében, ami vádolja, kergeti, űzi és nyugtalanítja őket. Ha őszinték lennének, meggyógyulhatnának, de a Sátán - a hazugságok atyja - bilincsben tartja őket.

Előfordul gyakran, hogy csak a halál előtt szabadulnak meg a lelketlen foglártól, az út végén, ahol már nincsen értelme az álarcok viselésének.

A halál küszöbén őszinte már az ember.

Magamról tudom, aki állottam egyszer a halál előtt.

Régen volt, de most, hogy visszaemlékezem a perceit, úgy tetszik nékem, mintha ma lenne.

Hűvösvölgyben feküdtem a diakonisszapanzióban. A tüdőszanatóriumból érkeztem, ahol hónapokig kerestem a gyógyulást.

Ágyam körül testvérek álltak.

Lesték a mozdulataimat, és borzadállyal töltötte el őket a bugyborékoló vér. Magam is azt hittem, nincs tovább. A karjaim, lábaim ki akartak szakadni a helyükből, mindenem fájt, mindenemet facsarta a kín, csak a tüdőmön nem éreztem semmit, pedig az volt beteg.

Lassan teltek az órák.

A szobámba belátszottak a hűvösvölgyi erdők, nyitott ablakomon keresztül vidám kirándulók ujjongó hahóit sodorta felém a szél, de nem érdekelt már a künti világ.

Éreztem, hogy mennem kell.

Csak az órát szerettem volna még tudni, amelyikben itt hagyok mindent, amit huszonkét éves fejjel úgy szerettem.

Megkérdeztem a doktoromat, meddig még?

Nem felelt. Nem akart felelni! Szemeiből peregtek a könnyek, és hallgatott. Betegségem másik nagy virrasztója, a diakonisszaház áldott emlékű főnökasszonya magában imádkozott. Finom, fehér kezével egy ébenfa lapra erősített ezüst Krisztus-képet állított az éjjeliszekrényemre, és azt mondá, hogy ne gondolkodjam a holnap felől, hanem gondoljak arra, akit az ébenfa kerete mutat. Aztán készüljek... haza...

De nem nyugodtam!

Doktor főtestvér, kezdettem újra, meddig élek?

Soká nem, tudom, de meddig? Diakonissza nem hazudhat. És tudni akarom! Olyan jó volt, amikor megmondta.

"Emberi számítás szerint talán reggelig, készüljön haza. Az Úr várja."

Imádkoztak.

Bennem, mint fehér hótakaró a fekete tájon, elterült a csend.

Ebben az órában tudtam meg, hogy az út végén lehull az álarc, az ember őszintévé, meztelenné válik és szavainak egész értékű a nemes fedezete.

Amit még az életben ebben az órában kerestem, az imádság szavai voltak. Mint felröppenő gyengeszárnyú madárka, röppent fel bennem a villanó gondolat, meghallgat-e az Isten?

Aztán hónapok suhantak el és meggyógyultam.

A kocka fordult.

Állottam betegágyaknál, de a haldokló nem én voltam, hanem mások.

Kicsiny szobában feküdt az egyik, és nehezen lélegzett, amikor hozzávezettek. Nem az én hívem volt, azelőtt sohasem láttam, a barlahidai országos körutam vezetett el a falujába, és az ágya mellé.

Magához kéretett, amikor meghallotta, hogy arra járok. A gyermekeit, az asszonyokat sorra kiküldte. Egyedül maradtunk.

Nem láttam belőle mást, csak galambősz, gyönyörű magyar fejét és takarójára ejtett, csonttá aszott, kékeres kezét. Ezeket se soká néztem, mert beszélni kezdett. Figyeltem a szavára. Furcsa, kurta mondatokban szólt, s most is emlékszem minden mondatára. Így mondta:

-Akkor kezdtem süllyedni, mikor kimaradtam az iskolából. Egy ideig még imádkoztam, aztán elvesztettem a szavakat. Eleinte csak egy-két napra hagyott ki az imádság, aztán egy hétre, aztán hónapokra, évekre és végül elapadt. A szívem verése is így hagyogat ki, és most megáll.

A legényévek már ingoványban értek. Futni szerettem volna, társaimmal kergettük az álmot.

Fiatalok voltunk, beszélt a szívünk, s parádéztunk a vérrel. Jámboran jártuk a templomot is, szerettünk énekelni, de az Isten igéje alatt aludtam. Az imákat untam. Anyám cucorgatott a mélyebb kegyességhez, példázódott az Isten dolgairól, és néha sírt, ha bajba dőltem. Ilyenkor megsimogattam a fejét, megöleltem, és azzal babusgattam, hogy majd... Hitt is nekem a sírig. Bibliás asszony volt, és váltig intett, hogy térjek a "fehér útra".

Az élet sok lépés, már csak kevés van hátra, de a "fehér utat" még nem tiportam. Most rálépnék, ha segítene nékem. Nagy jó cselekvést tesz, ha rálépet. Másik kezét is előkínlódta a takaró alól, összekulcsolta őket és várakozólag nézett rám. Tekintetében kérés, könyörgés, kétségbeesett vágy ült: akarok imádkozni.

A szava elhalkult, nehezen lélegzett, búcsúzóban volt, de példázatot még mondott. Talán nem is hozzám szólt, hanem a végtelen életű magyar fajhoz, a kiküldött gyermekeihez, a falujához, mindenkihez, aki még "fekete úton" járó és lélegző élet.

-Úgy vagyok, mint a vándormadarak. Mialatt vénültem, sokszor elnézegettem őket. Ősszel elszállnak. Anyám is elszállt egyszer. Elment a fehér úton. Előttem ködbeveszett az út. Úgy jártam, mint a versbéli árva gólya, akinek elmetszették a szárnyát. Békáért, kígyóért nem kellett kémlelnie, helyébe hordtak a gazdái mindent. Mikor szállni akart a többiek után, késő volt. Én nem akarok megkésni! Éltemben ördög nyirbált, halálomban ne bánthasson.

Már sírt, pedig olyan koppányos kemény koponyája volt, amilyet az országban keveset láttam. Könnyei kihullottak.

-Akarok imádkozni. Hiszi-e, tisztelendő úr, hogy meghallgat az Isten? Látna-e engem? Mindent eltemetnék, ami átkoz, s övé lennék.

És imádkoztunk.

Az arca békességben fürdött, a lelke elcsendesült, s mire abban a faluban a gyűjtést befejeztem, hazatalált a "fehér úton".

A haldoklók utolsó vágya, szava, gondolata: imádkozni. Élők, olvasóim szerte e hóborította magyar földön, melyik úton jártok? Ne várjátok az utolsó órát, mert akkor sokszor már késő. S aki a "fekete úton" jár, az előtt a "fehér út" lassan, fájdalmas lassan ködbe vész. Az imádság igaz szivárványhíd, az Istenig vezet. Ő rálép a hídra és felénk jön!