Sárszentmiklós Fejér megyében fekszik, a sárbogárdi járásban. Kis nyújtózású község. Szinte kettévágja határát a sok ezer holdas grófi puszta. A falu másik oldalán, pár zsidó birtokon túl, amit most kiosztottak, terül el a zirci apátság közel 40.000 holdas birtokteste.

A falu lakóinak száma 3500-ra tehető. Ebből 273 lélek az evangélikus. Valamikor szépen erősödött a gyülekezet, a hívek meggazdagodtak, de szegénységünk az utolsó évtizedekben elfogyott. Reverzálisok adásával elvesztettük őket.

A jómód, a gazdagság megteremtette az "egykét". Szegény kis egykék!

Ha az iskolába átmegyek, el-elnézem őket... Pár magyar holddal többet kapnak majd, de nagy árat fizetnek érte. Soha nem tudják meg, mit jelent ez a szó: testvéri szeretet. Még nincsenek begyepesedett udvaraink, amilyeneket Baranyában láttam, de az iskolánk ásít az ürességtől. A múlt tanévben már csak 20 és egynéhány kis diák tanulta nálunk a betűvetést és a magasabb tudományokat. Ebben az évben az államsegély folyósítása is megszűnt. Pedig, hogy szeretik híveink az öreg iskolát! És most úgy jártak, mint a kotlóstyúk, amelyik kis kacsákat költ. Azok idegen vizekre úsznak, tyúkanyó hiába toporog, kotkodácsol idegen vizek partján, a sárgatollú kis jószágok nem értik a nyelvét. Gyermek is lenne bőven, hites beszédű híveim szerint 30-35 pislogó kis lélek ül a helybeli római katholikus iskolában, akiknek evangélikusoknak kellene lenniök, de hát idegen, nagyvizek sodrása messzire vitte őket tőlünk.

A templomunk öreg kőtemplom, amint említettem már, őseink nehézrobotú munkája építette. De az ősök elmúltak, mert egyszer minden elmúlik, és nincs olyan terebélyes sudártölgy az erdőn, ami el ne zuhanna egyszer. Az apák kihalnak, de a fiak nem találják meg az erős életű apák helyét. Néha fojtogat a sírás, amint beülök fehérre meszelt papi padomba és számba veszem a családokat. A föstetlen, szúette, öreg padoknak nincs, aki nekidűljön, míg zengő zsoltárok zsonganak körül, ürességük szomorú panaszkodás. Mintha mondanák: a gazdám meghalt. Pedig nem halt meg, künn jár a földeken, fogat csinál a kitöredezett gereblyékbe, a legényebbje kertek-alatt jár s nem hallja meg, hogy apáik drága harangja kong a toronyban. Ha a miklósi templom vallani tudna, mesélni tudna, mint egy nagyszakállú vén nagyapó, bizonyára a múltat emlegetné a hallgatóknak, mert ha a jelenről szólna, nem tudna mást tenni, csak sírni, sírni, sírni...

Végigsétálgatok a falun. Néha irtózatos káromkodások záporával vernek meg sétám percei. Ha aztán belépek valahová, nyájasra derülnek az arcok, szép szavakban hull elém a bocsánatkérés, amikor az istenkáromlást szóvá teszem, és jó híveim úgy el tudják beszélni, hogy ők nem vétkezni akarnak ám, csak könnyíteni a lelkükön, mert akár hiszem, akár nem, állattal bajlódó, veszkődő embernek megkönnyebbülés, ha elkerítheti. És biztosítanak arról, hogy azért ők még jó evangélikusok. Husángot rántanának, ha bántanák a hitüket. És ez így is van. Hozzám is ragaszkodnak, valahogyan megérzik a szívemben nyíló, értük égő szerelem melegét, és olyan szépeket mondanak, hogy néha elszégyellem magamat.

Egyszer így beszélt az egyik: Még a világon sem szerettem jobban senkit, mint a tisztelendő urat, mert nagy evangélikus vagyok én, a fajtám messzi gyökerei is azok voltak, de azért tessék már megbocsátani, nem hiszem ám el, amikről a templomban szól. Csak a régi világiak hittek a kárhozatban, örökéletben, a Sátánban, meg abban, hogy Jézus Urunk Isten fia volt; a mai ember már kissé fölvilágosodottabb, többet tudóbb, olyan, mint a betanított vén ló, akinek a száját nem kell mindig rángatni, a gyöplűjét nyugodtan ráakaszthatja gazdája a lőcsre, mert az útismerő állat úgyis úton marad.

Gondolok egy másik hívemre, az is ilyen jó evangélikus, de a templom küszöbét csak a legnagyobb megilletődések perceiben, a legnagyobb ünnepeken koptatja. Sokszor nem is tudom, miért kellek a falunak. Vasárnaponként, mint megszegett kenyeret, karéjoznám a hitemet az éhesek, a reászorulók lelkébe, de az emberek tudománytól és bölcsességüktől jóllakottak.

Montecuccoli szerint a háborúhoz három dolog kell. Pénz, pénz, pénz... Jó öreg nénikéim szerint a békességhez és boldogsághoz is elég a vagyon. Minél több a föld, annál nagyobb a boldogság. Ezért nem szabad gyereknek születni, ezért intik le fiatal anyák szerelmes vágyát a rájuk tapadó szülői szemek. S jaj annak, aki hazug törvényüket általlépi.

Két éve házasodtam. Házasságunk első évében egy kisleánnyal áldott meg bennünket az Isten. A nénikéim haja az ég felé állt, amikor észrevették ezt a meggondolatlan "könnyelműséget". És eljött a második év, feleségem szíve alatt hordja ismét az új magyar jövendőt, akinek érkezését álmokkal terhesen várjuk. Egyszer este, amikor hazatértem, láttam, hogy sötét és szomorú az arca. Hallgatag és rajt ül a bánat. A vallatásomra elmondotta, hogy egy néne állította meg, nem tudja megmondani, kicsoda, nem a híveim közül való, mert akkor megismerte volna, és a néne sejtelmes szavakkal bontogatta volna elé bő tapasztalatait arról, mit kellene csinálni, hogy... nem hallgatta végig, de nekem eszembe jutott ekkor, hogy Németországban láttam nyíltan terjesztett cseh propaganda-iratokat, amelyek arról szóltak, hogy a magyar fajnak nincs életjoga a Duna-medencében, mert pusztulásra ítélt fajta. Számokkal illusztrálták, hogy mikor szakad ki az utolsó magyar torokból a kiáltás és mikor telik meg a magyar temető. Ökölbe szorult a kezem.

Hazugság, hazugság, villogta a szemem és mondotta cseh diákoknak a szám. Az én fajtám királyi fajta, s az én fajtám örökéletű. És most sírni és jajongani tudnék.

Tavaly anyagyülekezetemben két lelket kereszteltünk, s az egyik az én lányom volt. 1940-ben egy lelket sem kereszteltünk. Ez pedig azt jelenti, hogy 5 év múlva 2 kis iskolásunk tipeg csak be a vén vályogiskola kopott termébe, ha Isten megtartja a kicsinyeinket, 6 év múlva pedig egy kis magyar sem indul meg az iskola felé, nem lesz kire vigyázni az élet Urának.

Ennek a szörnyű fajgyilkolásnak többek között két oka van. A világháború alatt az "egykék" jobban, mint nem, itthon maradhattak, hogy a termelés meg ne álljon, s parlagon ne maradjanak a földek.

S a híveim nem értik meg, hogy újabb háború esetén csatasorba állnak majd az "egykék" is, mert a fajok újjászületésének századában kivétel nincsen többé. Küszöbön áll már a Németországban bevezetett örökösödési törvény is. És a híveim nem értik meg, hogy az állam az "egyke" birtokának tekintélyes részére ráteszi majd a kezét - áldott legyen az eljövendő új fajvédő állam érte -, mert az ősi birtok leeső részét, meg nem született magyarok örökségét továbbjuttatja azoknak, akik valahol megszülettek.

A halott Sárszentmiklós magyarjai ismerték még a bűnt, égette őket és megtisztulni futottak isteni jászlához, az élő Miklós lakói előtt nincs már bűn sem. A szabad-szerelem nem bűn, csak ha asszony követi el. Az maradjon hű, mert hűtlenség esetében eltiporja a férfi. De a férfi - asszony és gyerekek mellett - nyújtózhatik idegen csókok, mámorok és örömök felé, mert az nem bűn, hanem dicsőség, ha férfiajkak elé asszonyszájak nyílnak. Bűn a lopás, gyilkosság, meg más egyéb kézzelfogható dolgok, de a többi csak papok kitalálása, rémítgetés és igába törés.

Az olvasó ne gondolja, hogy e sorok írója rossz viszonyban él a gyülekezetével. Azért vádol, nyitogatja a szemeket, mert szereti őket. Úgy él velük és köztük, mint ahogy apa vagy gyermeke él a családban. A János és István bácsiknak nemcsak a lelkét ismerem, hanem tudom, hány éves a csikajuk, hányat ellettek a kocák és hány süldőt vitt el a sertésvész. Ha lelkész eldicsekedhetik azzal, hogy szeretetre talál ezen a sokgöröngyű, drága földön, ezt elmondhattam magamról már szerelmes falumban: Barlahidán. És mégsem dicsekszem, hanem lehajtom a fejem, és néha, mikor egyedül vagyok, sírni tudnék, mint az árva gyerek, akinek nincsen karácsonyfája.

De nem faragtak az érzékenyek és sírók fajtájából, és nem tudok megállni a bajok látásánál, a szomorúságoknál sem. Végigjárok élő falum halott utcáin, ébresztgetem, támasztgatom, szítom a kilobbanó ősi lelket, hordom a fát a nagy máglyához, aminek a fénye elvilágít majd mindenüvé, ahol sötétség van és halál.

Elszegényedett családom messzi elejei címeres magyar urak voltak. Voltak közöttük marcona várkapitányok, akik törökkel harcolva győzelemre vezették fogyó kis csapataikat. Családi címerünkben a hármas halmon ott áll a kereszt. A címer közepén, fölfelé húzódó ferde sávban fekszik három kagyló. Régi időkben a művészet, az álmodozás kifejezője volt e gyöngyházfényű három kagylócska. Istenem, Te tudod, mennyit álmodoztam, tervezgettem én is! De a kagylók lezárt páncéljából kilépve, magamhoz vetetted velem a keresztet, hogy tartsam magasra és vándorlásaim közben írásban és igében hirdessem véle a feltámadást! Nekem nincs erőm, bennem nincs fény, bennem nincs magamból táplálkozó élet sem, de az én Uram, a kereszt királya a feltámadás és az élet.

Magyarok, vele győznünk kell és győzni is fogunk!