Alkonyodott, már kigyúlt az esti város, mikor megérkezett a vonat. Elkeveredtem az emberrengetegben, álltam roppant kőházak tövénél, s egy kissé idegenkedve néztem e nyüzsgő világot.

Mellettem autók suhantak el, mozik és kávéházak fényreklámja csillant, mentem kis táskámmal az emberek között. Nem figyeltek rám, Pesten mindenkinek dolga van, nem köszöntik meg a járó-kelőt, mint nálunk.

Jó öreg este volt, mikor megálltam a Deák-téri templom előtt és fölnéztem rá. Ebben prédikálok én holnap. Szegény emberek ügyét, apró kis életét itt bontogatom majd elő. Néztem a templom kőlépcsőit soká. Hány ezer és ezer ember lépkedhetett már rajtuk! Porszem voltam az óriási templom mellett, de nagyon fölfohászkodtam, mikor a lépcsőket néztem, és megkértem az én Uramat, a belépőknek nyissa meg majd a szívét. Féltem ettől a Budapesttől. Talán minden falusi ember fél. Az én híveim szemében Pest a Bábel, ahol összezavarodik, elkallódik, romba dől minden, amit a falusi lelkek fölkerültükben beléje hoznak. Van is valami igazság ebben. A kis cselédek fölmennek Pestre, s legtöbbjüket elkapja az ár. Ilyen ünnepekkor hazatérnek, előkelően, pestiesen beszélnek, simulékonyak, de a legényeink nem kívánják már őket főkötő alá hozni. Testükről lemállik az otthoni egyszerű ruha, arcukról lesápad a hazulról elvitt falusi pír, idegen világ, Pest gyermekei lesznek, s a falu nem szívesen lépi át idegen világok küszöbét. És ha átlépi, ráfizet.

Faluhelyen tekintélynek, méltóságnak látszik az egyes ember, de forgatagban elnyeli a csiszolt, szép életeket az ár.

Ilyen és hasonló gondolatok kísértek haza és ébredtek velem másnap, egy felejthetetlen vasárnapon, mikor az ország szívének templomkapuja, a Deák-téri szószék megnyílt előttem.

Tartottam ismét a Deák-tér felé.

A német "Minderwertigkeitsgefühlről", kisebbrendűségi érzetről beszél, ami megmérgezi a mai embert. Ha tényleg van ilyen érzés, az mindenestől a lelkembe költözött, mikor átléptem a sekrestye küszöbét.

Már vártak.

Elém magasult Raffay Sándor bányakerületi püspökünk hatalmas alakja. Luther-kabátjában megnőttnek, szinte óriásinak tetszett előttem, amikor komoly beszédével megszólított.

"A liturgiát én végzem, te meg beszélj arról a szószéken, amit általad az Isten üzenni akar."

És beszéltem.

Dobogó szívvel, félszegen, akadozva, a bátyám, amint istentisztelet után elmondotta, azt gondolta, hogy már "megakadok".

Hajtott fővel jöttem le a szószékről, szívem legmélyén keserűség gyűlt, miért hagytál el, Uram?

Ekkor megtanultam, hogy nem fontos a szó, a mondatok művészi felépítése, mert Isten a süketnémákat is használni tudja.

Budapest nem lett Bábel. Rosszul ismeri az ország, az Úr ott is hatalmas és nagy! Az evangélikusság szívében ott is szeretet lobog, és éppen pesti egyházunk az, aki édesanyás kezével simogatja, szépítgeti, erősítgeti őket, a száz tájról keblébe futott lelkeket.

Hullott a zápor!

A perselypénzt alig győzték a fürge kislányok összeolvasni. Kis feleségem, aki a pénzzel való bánást tanulta meg talán leghamarabb a magyar földön, csillogó szemmel rolnizta a sok-sok fényes pengőt. A perselybe hullott ezen a délelőttön 500 pengő. Raffay Sándor püspök úr is tett hozzá egyszerű szavakkal még 1000-et. A sekrestyébe odajött hozzám egy könnyes szemű úriasszony, vastag aranykötőjét csatolta le, és könnyei között mondott valamit, de én nem értettem, csak megfogtam a kezét, visszaerősítettem az induló karkötőt; nem tudtam volna elfogadni. De majd pénzt küldök, mondotta, és az ígéretét már beváltotta. Egy nyugalmazott tábornok 110 pengőt gyűjtött ekkor és két áldott életű leány 100 pengőt, pedig az egyik közülük fél kézzel keresi a kenyerét, valamelyik cég irodájában egy kopogó írógép masinán, mondom csak egy kézzel, mert a másikat bénává tette a nürnbergi gyors.

Zuhog a zápor. Beszélhetnék arról a boldog óráról, mikor a fasori gyülekezet hívei adták össze százakra menő pengőiket, hogy az Isten faluja szépnek és nagynak épülhessen.

Tíz ház épül!

Nem ajándékházak ezek, mert az árukat a magyarjaink visszafizetik. Évi 40 pengővel törlesztik a tőkét, és 2%-os kamatot is fizetnek. A befolyt összeget a gyülekezet nem fordíthatja másra, csak új házak építésére. Ha megépül a tíz ház, a tőke és kamattörlesztésből minden további évben épít egyet-egyet. Ezek már szoba-konyhások lesznek és a fiatalok kapják. A megőszült, otthonhoz jutott apák és a többi magyarok gyermekei, akiknek élete és lelke tiszta. A fiúk elszegődnek szolgálni, inasok, béresek vagy apjuk kenyerén élő napszámosok lesznek, a növő lányaink is megkeresik a mindennapi kenyeret, de keresetükből kuporgatniok, gyűjteniök kell, mert csak az a fiatal indulhat el egyháza támogatásából az élet útjára, akiben megmutatkozik a munkának, a templomnak, az egyháznak és a könnyekben is szép emberi életnek a megbecsülése.

Így épül hát Miklóson az Isten faluja, s minden lépésemmel, amit az ő szolgálatában teszek, gazdagabb lesz a jövő. Nemcsak azért járok szerte a magyar földön, hogy falut építsek, ezen a munkán túl keresem a magyar lelket. Talán utoljára járom az ismerős tájakat. Fújom a kürtöt, mint Lehel vezér a Leh mezején. Vesztett csata után pusztulásba dőlt, jajban feküdt akkor is a magyar. De hangzott a kürtszó s a haldokló magyarok fölkapták fejüket, az arcuk sugározni kezdett és megbékélten dőltek az örök álomba. Fújom a kürtöt én, Isten kürtöse, hogy a haldokló, egykéző, bűnökkel játszó, Istentől elszakadt magyarok fölfigyeljenek reá. Állítom, a seb még nem halálos, még fel lehet kelni, még van menekülés és a menedékváros a kereszt. Ez a kis könyv se más, kürtfúvás csupán, soraiból nem az én hangom, Isten riadója zeng. Hív bennünket, vissza magához, lehajlik hozzánk, és ha nagyon kérjük Őt, feljő az égbolton a tenyérnyi felhő. Elszélesedik, elfeketül, alászáll a mérhetetlen magasból, közel jön hozzánk és ha dörgések, villámlások közben is, de megered, bizony megered a zápor.