Feleségem, akit messzi tájak idegenségéből ölelt magához a magyar föld, de sokszor kért arra, hogy csináljak valamit. Az nem elég, ha beszélsz, ha keseregsz, ha annyira fáj a magyar pusztulás, próbálj segíteni! Hiszen te író vagy! Bármerre utazom az országban, ahol ismernek téged, hallom a vádat, miért hallgatsz?

Ilyenkor úgy szeretnék lehajolni hozzá, megcsókolni drága, okos homlokát, beszédes kis ajkát, aggódó szemeit és valamit tenni, tenni, tenni...

De mit?

Én tudom, hogy nincs erőm. Porszem vagyok. Lehet, hogy ezért a kusza írásért is megvádolnak majd, amint megvádoltak a barlahidai templomépítés után, pedig, ha vádolóim tudnák, hogy mennyire szegény, tehetetlen vagyok, talán nem bántanának.

Hát mit tegyek?

Minden elpusztult köröttem, minden romokban hever, hogyan építsek, mikor konok életemmel csak rombolni tudok?

De most látom Illést! Kiszáradt, pusztult kor gyermeke volt, körülötte nem zúgtak az erdők, a fákról lepergett a levél, nem folydogáltak kristályvizű, csillámló patakok, patakok medréből kiszáradt a víz, nem énekeltek ujjongó lelkek, a lélekvirágok hervadtak voltak, mint a lehullott szirom. Körülvette a pusztulás, de ő fölfele nézett, könyörögni kezdett a Kármel-hegy tetején, imádkozott, mígnem a szolga azzal jöve hozzá: íme, egy felhő, mint egy embernek tenyere, jő fel a tengerből.

S Illésnek elég volt egy tenyérnyi felhő.

Körülnézek a gyülekezetemben, s első látásra három családot látok. 6-9 gyerekkel. Pedig még a szülők fiatalok. Itt van például Cs. Mihály. Ruhája kopott, szegényes, de az arca szép magyar arc. A földi jókból kicsiny karéj jutott neki, kicsiny a hivatala is; községi tehénpásztor Sárszentmiklóson. Dolgozik hajnaltól naplenyugtáig; szikrázó napsütésben, zuhogó esőben, terelgeti a csordát, hogy kicsinyei feltátott szájának jusson kenyér. Már ötven felé jár, a válla egyre görnyed, a haja őszbe csavarodik lassan, az asszonya is soványan, sápadtan küzd a rohanó idővel, már-már megöregszenek mind a ketten. Szegény ember gyerekeit, ha felnőnek, elfújja a szél, az öregek legtöbbször magukra maradnak, és nincsen békés öregség, nincsen kicsike ház, ahol megvárhatnák a mindnyájunkra rászakadó öreg, nagy estét.

Az életük nagy céltalanságából látom már a célt!

Kétszoba-konyhás, szép kertes házakat látok, ahol a magyarjaim megpihennek majd egyszer. A ház előtt kicsiny virágoskert lesz, a virágoskertben maguk ácsolta kedves fapad, muskátli nyílik a házuk ablakában és míg a kicsiny otthont fényben fürdeti a napsugár, a gyerekek bágyadt arcáról eltűnik a sápadtság, kacagást gyöngyöznek, ahogy játék közben meg-megbújnak pihenő anyjuk szoknyája ráncai között. Az apák felegyenesednek az örök igából, lelkükbe szárnyat bont a békesség és a csönd.

És látom a többieket.

A vén juhászt, a nagybajszú, mókás, örök vándort, aki báránybőr subában mesélt a gyermekeinek, mikor a küszöbükhöz értem. Az évi 600 pengőt kitevő konvenció fogytán volt már, gyorsposta, jó szívek gondoskodása hozta hozzám a hírt, hogy a betévő falat elfogy lassan. A kenyeret elpusztították a mohó szájacskák, de az öreg juhász meséit nem tudták elpusztítani. Mikor már semmi sem volt, mese került a terítékre. Honnan szedte az öreg őket, nem tudom. Talán furulyaszó közben bontottak rügyet, talán pöttöm báránykák apró csengője színezte őket, ki tudná megmondani? Körülvették az apró magyarok, az ő kedves fiai, lányai, éppen tizenhatan. A legidősebb volt köztük 14 éves. (Hogy ne okozzak sok fejtörést, elárulom, hogy ikrekkel áldotta meg őket többször is az Isten.)

Egy szép vasárnapon hirdettem a templomban, hogy Isten három házat fog a tavasszal felépíteni. A hirdetés visszhangja egyetlen kérdésbe sűrült: Miből, tisztelendő úr?

Mosolyogtam. Az Isten jobb kezéből vesszük hozzá a pénzt, mondottam. Hozzá is láttam ennek a jobb kéznek a megkereséséhez.

Lázasan leveleket írtam. Egyiket Kapi Béla, másikat Túróczy Zoltán püspök urakhoz s egyet Gaudy Lászlónak, a pesti evangélikus vallástanárok igazgatójának. Hej, de megmártottam a tollat! Beszámoltam előttük a nagy tervről, és mindegyiktől kértem egy-egy házat.

Otthon meg esőért könyörögtem, mint Illés a Kármel-hegy tetején. És két helyről is megjött a válasz:

"Nincsen semmi."

A püspök urak megírták, hogy kezük segítő szeretete az árvízkárosultak felé nyúlik. Az ország tele volt szomorúsággal. Ömlött az árvíz. Gátakat tépett, mezőkön, szántókon rohant keresztül, faluk apró házait döntötte össze s az élet széthulló darabjait vitte a hátán. Itt-ott koporsók is úsztak, amiket magához rabolt az ár. Simontornya körül kifogtak egy kicsike bölcsőt. A bölcsőben aludt a gyermek. Csak akkor ébredt fel, mikor a fáradt katonák arca, akik a mentési munkát végezték, fölébe hajolt. És akkor sírni kezdett. Riadt kis szemével kereste az anyját, de ki tudta volna megmondani, ki fia-borja, s melyik vidékről ringatta felénk az ár? Hát ilyen világban lehetett-e másra gondolni, mint a kifosztottak felemelésére? Így természetes volt a válasz mindegyik részről, most nem lehet gyűjteni, a terveket őrizgetni kell, építgetni őket és később kibontani, mikor a folyók visszatérnek medrükbe és újra kisüt a napsugár. Talán gyenge hitemmel abba is hagytam volna mindent, ha elém nem áll a darócruhás próféta: Illés.

Milyen állhatatosan tudott ő könyörögni, mikor szolgája negyedszer, ötödször, hatodszor jelentette már, hogy Uram: nincsen semmi. Igen, Uram, de én nem vagyok Illésed, csak szegény, rád tekintő lélek, akinek felhő kell, hogy a viharban higgyen.